Hát, én ilyet talán 15 éve játszhattam utoljára, de ha nagyon megerőltettem volna magam képzelőerő és kreativitás terén, szerintem akkor sem találtam volna ki, hogy kedden, Ferihegy 2-n, dél környékén, szobatársammal egy ismeretlen indiai fiút fogunk várni. Pedig így esett a dolog.
De hogy is kezdődött ez a kis kaland?
Vasárnap este kollégiumi szobatársam már 4x hívott telefonon, illetve csak próbált, mert már ki voltam kapcsolva. Sms-t nem írt. Másnap reggel szintén 3x el akart érni, de még ki voltam kapcsolva. Aztán dobott ez üzenetet, hogy csörgessem meg, ha már bekapcsoltam, mert el akar csalni valahová. Na, gondoltam, itt tuti megint vásárlás lesz, vagy valami virágkiállítás…Bekapcsoltam, visszacsörgettem. Akkor neki nem volt megfelelő, de pár perc múlva végre tudtunk beszélni. Szokásához híven gyorsan elhadarta, hogy kimennék-e vele a Ferihegyi repülőtérre, mert jön egy indiai gyerek, és neki kell fogadni. Ez egy kicsit sok információ volt így nekem elsőre, de mondtam, oké, menjünk, bár fogalmam sincs hol a reptér. Ő se tudta, de aztán megnézte útvonalkeresőben, és valami teljesen rossz változatot ki is nyomtatott.
Felültünk a 3-as metróra, Kőbánya-Kispest végállomásnál pedig átszálltunk a 200E buszra. (Később megtudtuk, hogy a Nyugatitól akár vonattal is kimehettünk volna, mert még a BKV bérlet is érvényes Budapesten belül.) Ez hétfőn este volt. Sötét, elhagyatott, kietlen tájon ment a busz, és a nyomtatott verzió szerint nekünk le kellett volna szállnunk a 3. megállónál, majd több, mint 1 km-t gyalogolni. Nem tettük. Szobatársam megkérdezett egy nőt, hogy hogy jutunk el Ferihegy 2-re, mire mondta, hogy az a végállomás. Megnyugodtunk. De azt csak kb. az út felénél tudtam meg, hogy nem akkor érkezik ám az indiai, hanem csak másnap délben, mi most csak terepfelmérésre jöttünk. Picit csalódtam, de gondoltam, sebaj, legalább tudom, hogyan kell kijutni Ferihegyre, ha majd egyszer én is repülni szándékoznék. Sok ember várt ott “WELCOME HOME” feliratú lufival, bonbonnal, stb. Ha már ott voltunk, meglestük, hogy fiatal, magyar sportolókat vártak családtagjaik. Milyen büszkék is lehetnek rájuk!
Másnap esőre ébredtünk. Közben megtudtam, hogy azért szobatársamnak kell kimenni az indiai gyerek elé, mert őt kérte meg a főnök. (Ő is biológus, valami összeköttetés van a magyarországi és az indiai labor között.) Az indok ilyen egyszerű. A feladat: fogadja, beszéljen vele, aztán rakja föl a szegedi vonatra. Ennyi.
Igen, kedden esőre ébredtünk, s én nem mentem be az egyetemre, mert hétfőn azt mondta az egyik tanár, hogy kedden délben úgyis tűzriadó lesz, és mindenkinek el kell hagynia az épületet. Így inkább én is a ” ferihegyi kaland” mellett döntöttem. Egyetemi előadást még úgyis hallhatok, de ilyenre nem biztos, hogy többet lehetőség adódik.
Zuhogó esőben ismét 3-as metró, majd 200E busz. Nagyon kicentiztük, hogy odaérjünk a reptérre. Sokan voltak. Többen, mint előző nap. Szobatársam csinált egy táblát, amire sötétzöld kiemelőfilccel fölírta a gyerek nevét, hogy könnyebben megtaláljuk egymást. (Ha nem írja föl, akkor is egyszerre tudtuk volna, ki az, a kinézete alapján.) A szegedi vonatot pont lekéste, 1 óra múlva jött a másik. Addig el kellett ütni az időt vele valahogy. Megpróbáltunk angolul beszélgetni, bár nem volt könnyű, mert nagyon tr-es akcentussal beszélt, mi meg magyar akcentussal. Volt, hogy mi nem értettük, mit mond, volt hogy ő. De kedves volt, mosolygott, viszont úgy ingatta a fejét, hogy nem tudtuk, hogy az igent, vagy nemet jelent. Szobatársam vett neki ásványvizet, túró rudit, meg croissan-t, amit szépen fennhagyott a buszon. Elvittük a vasútállomásra, de még mindig volt vagy háromnegyed óránk. Egyre jobban esett az eső, és még hidegebb volt, és már a témánk is fogytán volt. Hagytam inkább szobatársamat kibontakozni, mert nekem már igaz, hogy van szóbeli angol középfokú nyelvvizsgám, de sokat is felejtettem, meg gondoltam, nekik lehetnek inkább közös témáik, mert mindkettő biológus. De egyszer csak elkezdtek beszélni a magyar és indiai specialitásokról, …és itt most ételekre gondolok.) Téma adott, a gyereknek támadt egy kósza gondolata ennek hatására, elővette a dobozba-csomagolt kis sütikéjét, és megkínált bennünket vele. Először nem akartuk, mert ki tudja, mi van benne, és milyen körülmények között csinálták, de megsérteni se akartuk, így hát szobatársammal egymásra néztünk, és nagy félősen beleharaptunk. Az első falat után ilyen most már mindegy alapon megettük az egészet. Amúgy nem volt rossz. Kicsit az ilyen magyar tejkaramella cukorhoz hasonlított. Mondtuk, finom, erre még akart adni, de többet már nem fogadtunk el. A süti nevét nem értettük. Picit fagyoskodtunk még, aztán megérkezett a szegedi vonat. Felszállt rá, és igaz, hogy szobatársammal egészen addig arról beszélgettünk, hogy a villamoson nem jól mondják be, hogy utolsó megálló ( mert az final stop és nem final station-mert az azt jelenti, hogy az élet utolsó szakasza, és azért tényleg tökre nem mindegy…), a végén sikerült benyögnie szegény indiainak, hogy Szeged is final station. Good bye!
Himnusz. A miénk. – Pázmány Szalon egy, két, há’ !
2010 december 3. | Szerző: andie987
Egyik kollégista társamnak köszönöm, hogy szólt erről a
lehetőségről, többek közt nekem is. Minden félévben három ilyen alkalom
van. Ingyenes, akárki részt vehet rajta, fiatalok, és már nem annyira
fiatalok, ha egy kicsit közelebb szeretne kerülni a komolyzenéhez,
kultúrához, vagy csak egyszerűen egy kicsit többet szeretne megtudni a
világ dolgairól úgy, hogy közben művelődik is. Októberben “Zene a
humorban, humor a zenében” címet viselte az előadás, ahol a Showder
klubból már jól ismert Kovács András Péter szórakoztatta a színültig
megtelt díszterem vendégeit, Szilasi Alex zongoraművésszel karöltve.
Kiderült, hogy K.A.P. még mielőtt a stand up comedy műfajjal kereste
volna a kenyerét, ide járt, sőt még tanársegéd is volt az egyetemen.
Mit ne mondjak, picit nehezen tudom elképzelni őt úgy. Lehet, nem
véletlenül váltott. Az októberi előadás végén mindkét művészt
vastapssal jutalmazta a közönség.
Második alkalom. November 10. Kevesebben vannak az érdeklődők, mint
egy hónappal ezelőtt, de azért most is résen kell lenni, hogy ülőhelyet
találjon magának az ember lánya (főleg, ha az utolsó pillanatban
megy…). A téma most Erkel Ferenc és munkássága. Nem véletlenül. Erkel
200 éve, 1810. november 7-én született Gyulán. Szilasi Alex
zongoraművész, Chopin utazó nagykövete tolmácsolja zongorán Erkel
hangjegyeit. Báthory Mária, Hunyadi László, Bánk Bán operáiból
részletet, a Himnusz keletkezésének történetét, majd mesél Erkel Liszt
Ferenccel való kapcsolatáról, a végén pedig még közösen egy operát is
“írunk”. Na de akkor kicsit részletekbe menően. (Senki ne ijedjen meg,
nem írom le Erkel életrajzát. Ha érdekel, google, vagy wiki, de pár
dolgot fontosnak tartok, hogy tudjunk, amit még zenetanárok sem mindig
tudnak, és számomra nagyon érdekes volt.)
Felteszem, hogy az elejét tudjuk.
Himnusz. 1823. Kölcsey. A zenés változatra 21 évet kell várni.
Bartay Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, 1844. februárjában
pályázatot ír ki Kölcsey legnagyobb versének megzenésítésére. Erkel
először nem akar indulni. Vetélytársai cigányprímások. A közhiedelemmel
ellentétben nem zárják be semmiféle szobába addig, amíg meg nem írja.
Felüt egy kottát, melyben palotások szerepelnek. Himnuszunk mai
dallamával is szerepel egy. Nyilván palotás ritmusban. Táncoltak rá az
emberek. -érdekes. Minden néző szeme kikerekedik, majd Alex elkezdi
játszani. És tényleg! De mennyivel vidámabb lenne így! Sokszor úgyis
azt mondják, hogy a magyar egy fájdalmas, szomorú himnusz. Erkel átírja
a ritmusképletet, majd Dohnányi Ernő zongoraművész javaslatára
transzponálja le az egészet négy hanggal mélyebbre. Ezt nyújtja be
mégis a pályázatra 1844. májusában. Innen meg már mindent tudunk. 13
pályamű közül nyer. Ezek után mit is mondhatnék?
“ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART!…” -büszkének kell lennünk rá!
Oldal ajánlása emailben
X